Custom Search

Olvasónapló kedvelők

szavazás

Melyik olvasónapló kerüljön fel a honlapunkra legközelebb?
 

Gazdit keresek!!!

G. Garcia Márquez: Száz év magány (olvasónapló)

G. Garcia Márquez a kolumbiai falucskában, Aracatacában született 1928-ban. Kilenc éves koráig élt ott, de a település varázsa máig nyomot hagy műveiben. A főiskolán jogot tanult, de mert nem állt közel hozzá, nem is fejezte be, s 1948-ban elszegődött újságírónak.

 

1961-ig riporterkedéssel foglalkozott. 1959 és 1961 között a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban.

1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, és legközelebb csak 1971-ben tért vissza. Elbeszéléseket 1948-ban kezdett írni. Mire első regénye kiadóra talált, tíz év telt el. Utána pedig három könyve is megjelent egyszerre. 1961-ben felhagyott párizsi tudósításaival és Mexikóba költözött. Érdekelte a forgatókönyvírás. Ám múzsa akkoriban nem volt kegyes hozzá, öt éven keresztül nem tett nála látogatást. Aztán annál hatásosabban mutatkozott, ugyanis 1965-ben az Acapulcóba vezető úton a szerző előtt hirtelen megjelent a "regényfolyó", melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt - miközben családjával kölcsönpénzen élt - papírra vetette a Száz év magány-t. A regény 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban, tizennyolc nyelvre fordították le.

Márquez 1972-ben megkapta a Rómulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda. Tíz évvel később pedig a legrangosabb írói elismerést, az irodalmi Nobel-díjat mondhatta magáénak a Száz év magány című regényéért.

Természetesen jelentős szerephez jutnak az író saját gyermekkori emlékei, tapasztalatai, melyek egy eldugott kolumbiai kis faluban lelnek otthonra, Macondoban. Ez a település nem is annyira földrajzi hely, inkább lelkiállapot. Hiszen sok száz kolumbiai falu hangulatából, az író ezekben töltött gyerekkori emlékeiből lettek összegyúrva. Álmos, forró, távoli, mégis nagyon személyes. Rekkenő a hőség, ezért mindenki igyekszik árnyékot keresni, többnyire függőágyban. A por sem száll arrébb, s eső sincs, ami lemoshatná. Azt gondolhatnánk, hogy itt semmi sem történik, s már előre megrémülhetünk attól a feltételezéstől, hogy ilyen körülmények között kísérjük végig egy család történetének száz évét.

De mert a lassú víz is partot mos, itt sem zajlik események nélkül az élet. A nyugalom mögött érzelmek, indulatok hullámzanak, van puskaropogás, koccannak a poharak, nagy a gyerekzsivaj, de csak azért, hogy egy-egy pillanatra elfeledkezzünk a mindenhol leskelődő magányról. Mert az kíséri végig minden szereplő életét.

Egyesek a dolgozószobájukba húzódnak, és ott töltenek éveket anélkül, hogy a világról tudomást vennének, mások vándorútra kelnek, hogy aztán mégis hazatérjenek. Megint mások háborút indítanak 20 emberrel, hogy 20 évre vérbe borítsák az országot. Csak azért, hogy minél nagyobb zajt csapjanak a mindent átszövő üresség elleplezésére. Még a szerelem égető lüktetése sem képes elterelni a figyelmet róla, mert előbb-utóbb minden hang szívverésként kopogja el a magány szimfóniáját.

A Buendíák egy hatalmas házban élnek, az ő életüket kíséri figyelemmel az olvasó öt generáción keresztül, melyből mindegyik életét végigköveti a magány. A család férfitagjainak két közös vonásuk van, az egyik a nevük: csak két variáció fordul elő José Arcadio és Aureliano. Ez azért is fontos, mert csak az Aureliánok magva termékeny, és viszi tovább a családot. A másik közös vonás a magány, amelynek oka abban keresendő, hogy nem tudnak szeretni. Egyikük sem szerelemből született és egyikük sem tanult meg szeretni. Ahogy az író mondja: "A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte." E család történetének nincs is optimista kicsengése. Egyikük sem tud boldogan élni, nem találják meg helyüket a világban. Talán olyan emberekből állt az öt generáció, akiknek nincs is dolguk itt a földön, csak véletlenül pottyantak ide.

Márquez stílusa mégis magával ragadó, természetes és egy teljesen új világba vezeti el olvasóját. Még ha eseményből nincs is sok a könyvben, egyetlen kósza percig sem unalmas. A Buendia család életének száz éves időszaka nemcsak Latin-Amerika fejlődésének és lemaradásának pontos és reális képe, hanem az emberi kultúra fejlődési lehetőségeinek és esélyeinek mitikus szerkezetű ábrázolása is. Legfontosabb eszköze az ismétlés. Ismétlődnek a nevek, a helyzetek, a jellemek, de az ismétlődés egyfajta spirális szerkezetet eredményez, amely a regény utolsó részében rohamosan összeomlik.

 

A Buenidák öt nemzedéke éli végig a középkortól a 20. sz. második negyedéig vezető történelmet; a születéstől a kipusztulásig. Ez a népes család Macondoban élt, valahol Dél-Amerikában, valahol a világon, a képzelet megmérhetetlen távolában, egy nemlétező, mégis nagyon valóságos faluban. És ez a falu olykor alig mutatkozott többnek egy család magánvállalkozásánál, de akár a sajátunk is lehetne. A regényben egyszerre válik életképessé a kitaláció és a valós történet, vagyis az álomszerű és a dokumentált. Szól az emberi idő eredetéről és rendeltetéséről, s az embert megmentő vagy tönkretevő álmokról és vágyakról.

A legcsodálatosabb anyagnak, az emberi vérnek a hőskölteményét írta meg Márquez a káprázatos átalakulásokat és az elkerülhetetlen ismétlődéseket. Kiválóan ért ahhoz, hogy lebilincselje az ember, de ahhoz is, hogy néha pihentesse a képzeletet. Ért a csend művészetéhez, miközben humoros és ironikus is tud lenni. Old és sűrít, ítél és felment. S megmutatja, hogy az egyetlen igazi ellenség a magányosság. Igazán csak az elreteszelt ajtók és a zárt szívek veszélyesek. Szerinte minden eszközt jónak kell találnunk, ami együtt tartja az embereket. Ezen az úton pedig ebben a regényben a nők igazodnak el a legkönnyebben, ők terelik rá újra meg újra a hatalomvágyba belegabalyodott férfiakat. A férfiak bámulatos energiájuk és akaraterejük ellenére törékeny gyermekeknek tűnnek, képtelenek arra, hogy elviseljék álmaik szertefoszlását, de erőfeszítéseikben fellelhető a hősiesség legfőbb eleme, a teljes odaadás. Mindegyik szereplő angyalba oltott ördög, ördögbe oltott angyal - csupán angyali-ördögi tulajdonságuk keveredési aránya különbözteti meg őket egymástól. De nagyon alaposan megkülönbözteti.

A regény végére végre megszületik az a szereplő, ki képes lenne megmenteni a családot. De ekkorra már a szerző is könyörtelennek mutatkozik: "Az a család, amelyik száz év alatt nem tudja legyőzni a magányt, nem érdemli meg az újrakezdés lehetőségét."