Custom Search

Olvasónapló kedvelők

szavazás

Melyik olvasónapló kerüljön fel a honlapunkra legközelebb?
 

Gazdit keresek!!!

Albert Camus: Sziszüphosz mítosza

A közel egy időben keletkezett három mű ­ a Közöny, a Sziszüphosz mítoszaés a Caligulaközött nyilvánvaló a kapcsolat. Maga a szerző „a három abszurd” néven említi őket naplójegyzeteiben. A Sziszüphosz mítoszais éveken át készült.

 

A könyvnyi terjedelmű esszé célkitűzése szerint nem egy abszurd filozófiát akar bemutatni, hanem csupán egy abszurd életérzést. „Egy szellemi betegség leírását”, méghozzá „a maga tiszta formájában”. A kiinduló tézis az, hogy „csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.” S vajon „mitől abszurd az ember? Attól, hogy a kisujját sem mozdítja az örökkévalóságért.”

 

A mű három nagy fejezete az Abszurd gondolatmenet, Az abszurd ember, Az abszurd alkotáscímet kapta. A záró példázat a címadó Sziszüphosz mítosza. (A Kafka életművét vizsgáló fejezet azért vált függelékké, mert megjelenését a cenzúra nem engedélyezte.)

 

 

Sziszüphosza görög mitológia egyik legösszetettebb alakja, akinek alakjához egymással is vitatkozó cselekvések és értékek tapadnak a hagyományban. Közismertté azonban csak annyi vált ebből, hogy ujjat húzott az istenekkel, s ezért bűnhődnie kell az idők végezetéig. Az alvilágban állandóan egy hatalmas sziklát kell felgörgetnie egy hegyre, s amikor célba érne, a szikla mindig visszagurul a mélybe. Camus értelmezésében a fölösleges és reménytelen munkánál valóban nincsen szörnyűbb büntetés. Számára Sziszüphosz abszurd hős. Tudatos ember, mítosza ezért tragikus. Végkövetkeztetésében ez a munka mégsem fölösleges és tragikus egészen: „Otthagyom Sziszüphoszt a hegy lábánál! Minden ember megtalálja a maga terhét. De Sziszüphosz a felsőbbrendű hűségre tanít, mely isteneket tagad és sziklákat emel. Ő is úgy ítéli, hogy minden jól van. A gazdátlanná vált világ neki se nem meddő, se nem kicsi. A kő minden egyes darabja, a sötétlő hegy minden egyes ércszilánkja külön kis világ a számára. A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.”(Vargyas Zoltán ford.)

 

 

A három abszurd között a dráma a Caligula. (Magyarul sajnos nehezen hozzáférhető: a Nagyvilágban jelent meg 1966-ban és egy romániai kiadásban 1982-ben.) Caligulát őrült császárként szokás számon tartani. Tettei valóban őrültek, de Camus művében ennek nem a szokásos magyarázatát adja: „Suetoniust olvasva Caligula ritka fajta zsarnoknak tűnt nekem, vagyis egy intelligens zsarnoknak, kinek tetteit különös és ugyanakkor mélyreható okok motiválhatták. Nevezetesen, az egyedüli volt, ismereteim szerint, aki nevetségessé tette magát a hatalmat. A történelem és főként a mi történelmünk, hagyományosabb zsarnokkal ajándékozott meg minket: nehézfejű, tompa felfogású és középszerű despotákkal, akik mellett Caligula fehér gyolcsba öltözött ártatlan léleknek tűnik. Azok is szabadnak képzelték magukat, hiszen mindenek felett uralkodtak. Pedig ők sem voltak szabadabbak, mint darabomban a római császár. Egyszerűen arról van szó, hogy Caligula tudja és elfogadja, hogy meg kell halnia, ami olyan nagysággal tölti el, ami a legtöbb zsarnokot soha nem jellemezte” (In: Roger Grenier: Albert Camus. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Bp., 1994. 129—130. o.).

 

Caligula, a drámahős a lehetetlent akarja elérni, s úgy véli, a korláttalan hatalom ezt fogja lehetővé tenni, hiszen szabadsága határtalan. A többi embert gyűlöli, mert nem szabadok, s így tetszése szerint megalázhatja, megnyomoríthatja, kivégeztetheti őket. „Ő így szeret élni, és csak így tud boldog lenni” ­ mondja önmagáról. Kiindulópontja ugyanis az a felismerés volt, hogy „az emberek meghalnak, és nem boldogok”. Ez a lét abszurditása is, ez Camus problémája is. Caligula nagyformátumú voltát értelmesebb ellenfelei is felismerik, de ez sem akadálya annak, hogy élére álljanak annak az összeesküvésnek, amely végez a császárral. Az utolsó pillanatokban belátja: „Nem azt az utat választottam, amit kellett volna ­ nem értem el sehová! Az én szabadságom nem a jó szabadság.”